Sohasem hittem magamban… Mindig meghátráltam, ha akadályokba ütköztem az élet poros és rögös útján járva… Nem mondtam el senkinek, hogy mi bánt… Magamban feldolgoztam a lelkem fájdalmait… Tudom, hogy csak akkor lesz jobb, ha másnak mondom el… És nem gyötröm magam… Mert így nem múlik… Mert így csak magamat emésztem… Emésztem, addig míg meg nem teszem azt, amitől mindenki óv…
Az első szerelmem nyolcadik osztályos koromban utasított vissza… Nem szavakkal, inkább tettekkel… Nem én mondtam el az igazat, de akkor is fájt… Fájt, hogy üzeni a tetteivel, hogy nem akar… Nem válaszolt… Egyszerűen mással kezdett kapcsolatot… Nem törődve azzal, hogy én mit érzek át… Mert lelkileg összetörtem… Mert lelkileg a padlón voltam… Nem sikerült volna a barátnőim támogatásával és tanácsaival túlélni ép ésszel azt a három évet, amíg – teljesen tisztában azzal, hogy nem fog velem lenni – szerettem…
Kicsit lehet, hogy furcsának hangzik, de neki köszönhetem, hogy nagyon hűséges vagyok… Hogy képes vagyok várni Rá és évekig szeretni…
Szeretni… Csak Őt…
Kommentek