“Szaladok egy erdei úton…
Már nem nézek vissza… Egyre csak menekülök… De nem tudom, hogy mi vagy ki elől… Csak érzem, hogy ha nem futok, akkor végleg elveszek…
Az erdei utat követve rohanok…
Mindenütt fák… Mindenütt az egykori tündöklő őszi vörös-barna-sárga lombruhájukat levetett téli, komor, szürke fák…
A lépteim egyszer csak lelassulnak… Nem hallok semmi zajt… Csak a néma csend ül a szívemre… A lelkem nyugodalmat talál itt… Ezen a kietlen, mások számára szomorkás, szinte meghalt természetben…
De nekem ez mégis a megváltás…
Valamiért vonzott ez a havas táj… Valami, ami hiányzott… Valami, amire már nagyon régen vágytam… Valami, amire mindig is szükségem volt, de nem találtam meg sehol… Az a valami pedig itt volt… Ebben a tájban…
Tovább megyek az úton…
Az út egy sziklatetőn ér véget… Leülök a sziklára… Lenézek… Alattam a tenger hullámzó habjai… Egy vízesés… Csodálom a tájat…
Pár percnyi ámulatomat egy ágzörrenés zavarja meg…
Megfordulok…
Egy hatalmas fehér farkas közeledik… Éj fekete szemei rám merednek, miközben egyre csak halad felém…
– Eldobhatod, ami nyomasztja a lelked… Hogy egyszer és mindenkorra megkönnyebbülj… – szólal meg emberi hangon, mikor jobb vállam mellé ér.
– Lian, most már megnyugodtam… Nem kell már semmit eldobnom…
– Pontosan tudod, hogy mire gondolok… – néz a szemeimen keresztül a lelkembe.
Igaza van… Mindent hátrahagytam, ami gondot okozott… Mindent… Majdnem… Majdnem mindent…
Balra tekintek… Egy táska…
– De ez hatalmas változás lenne… – nézek vissza Lianre.
– Változnod kell, hogy tovább élj… Ha mindent magadba zársz és elraktározol a lelkedben, nem marad hely a jövő pillanatainak… – feleli.
– Nem tudok megszabadulni tőlük… Nem tehetem… Hozzám tartoznak… – rakom az ölembe a táskát.
– Hozzád tartoznak, igen… De leláncolnak a múltban… Abban, amit már nem akarsz újra élni… Amitől végleg meg akarsz szabadulni…
– Lian, nem tudom, hogy felejthetném el végleg mindazt, ami a múltban történt velem… – vallom be szemeimben megbújó félelemmel.
– Csak fogd meg és hajítsd el… Hagyd, hogy elmerüljön a vízben… – bátorít a két fekete szempár.
– Ilyen egyszerű lenne? – nézek rá kérdőn, miközben felállok.
– Igen… Egyszerűnek tűnik, de… Ahogy te is mondtad az előbb, hatalmas változás lesz…
Szemei fényében látom a támogatást és a biztatást.
Megfogom a táskát… És eldobom…
Zuhan… Hívja, egyre hívja a tenger… Beleesik a vízbe… Pár másodperc és elmerül… Örökre elmerül a tenger mélyén…
Most már érzem a változást…
Végleg megszabadultam mindentől… Mindentől, ami a múltban történt… Mintha nem is történtek volna velem meg…
– Nagyon köszönöm, Lian, megkönnyebbültem… Nélküled egyáltalán nem ment volna… – ülök le a farkashoz.
– Nem csak az én érdemem… Te döntöttél úgy, hogy minden téren változtatva és a múltad hátrahagyva éled a jelened… Én csak egy kicsit biztattalak… De végül a végső döntést te hoztad meg… – mondja.”
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: