Órákon keresztül hajóztam a tengeren, míg végre sikerült egy biztos partot találnom…
Ahol a hosszú és kimerítő utazás fáradalmait végre kipihenhetem…
Későn érkeztem meg… A nap már lenyugvóban volt…
Vörösre színezte a tenger hullámait….
Lehorgonyoztam…
Kiszálltam a csónakból… De nem volt mellettem senki, aki a kezemet visszarántva, mélyen a szemembe nézzen és azt mondja:
” – Ne maradj itt, mert nem fogsz tudni tovább menni… Örökké itt ragadsz…” .
Nem volt mellettem senki, aki figyelmeztetett volna, hogy ne szálljak ki és ne menjek az Emlékek Fogadójába…
Ahol a fáradt vendéget mindvégig marasztalják, míg mindene a legkedvesebb és a legfájdalmasabb emléke nem lesz… Ahonnan már nem tud kijutni… És ahonnan nem engedik elmenni… Ahol örökké ott tartják…
De Megtörtént…
Lehorgonyoztam…
És betérnem a Fogadóba…
Minden olyan más lett… Minden olyan könnyű lett…
Nem foglalkoztam semmivel és senkivel…
Csak újraéltem azokat az emlékeket, amelyeket a szívemben örökké őrzök vagy bennem maradtak, mert nem élhetek nélkülük…
Mert kell egy kis boldogság… Mert kell egy kis fájdalom…
Nem tudom, hogy menekülhetnék meg innen…
Így hogyan folytathatnám a már megkezdett és elkezdett utamat?
Innen hogyan induljak el ismét?
Számíthattam volna erre… Mert mindig velem maradnak az Emlékek… Örökké az enyémek lesznek…
De vannak pillanatok, amikor az emlékezést magunknak kell leállítani, mert az Emlékek felemésztenek minket…
És nem hagynak megnyugodni, csak felőrölnek bennünket, ahogy a legboldogabb és a legfájóbb pillanatokat újraélve egyszerre leszünk a felhők között a boldogságtól és éljük át a poklok poklát, ahogy a szívünk kettétörik újra és újra a fájó emlékek felelevenítése alatt.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: