Erre nincsenek szavak

“Néha elgondolkozom azon, hogy mi miért is vagyunk a világon.
Mintha mi lennénk az utolsó reménysugaruk…
Vagy azok, akikre dühösek lehetnek?
Bármelyik lehet, mindenesetre tőlünk várják a csodát, amit vagy megadhatunk nekik vagy nem…
Mindenre megtanítanak és felkészítenek az egyetemen, még a gyakorlati helyeken is.
De mégis…
Valamire elfelejtettek.
Amire még mi sem készülhetünk fel a praktizálásunk során.
Amire nincsenek megfelelő szavak, jól bevált gyógymódok, receptek…

~~~

Autóbaleset áldozata lett, a rendőrség szerint a másik autó ittas sofőrje volt a hibás.
Ismertem a Melors-családot, sőt mondhatni, közeli ismerőseim voltak.
Az anya kitűnő tehetséggel ontotta magából a sorokat: népszerű író volt. Az apa ugyanilyen: egy gyárigazgatói széket töltött be, maximális hozzáértéssel. És a gyerekek? Egy kisiskolás fiú, aki már a korosztályát évekkel elhagyta, egy zseni. Egy huszonnyolc éves férfi, aki lassan már féléve boldog házas, osztályvezetőként dolgozik.
És a középső fiú?
Huszonkét éves, életkedvvel megáldott, megállíthatatlan és elhatározásaiban megtörhetetlen lélek, akivel szoros kapcsolat fűzött össze: a legkedvesebb barátom.
Éppen előttem fekszik, deréktól felfelé meztelenül. Kezemben a defibrillátor, arra várva, hogy újraindítsa a szívet, amely megállt egy másodperccel ezelőtt. Miután Sarah mindent beállított, ráteszem a tappancsokat a mellkasra.
– Mehet! – utasítom a lányt, majd megemelkedik a test az áramütés hatására. Semmi sem történik. Nem adhatom fel…
– Újra! – kiáltom el újra magam a könnyeimmel küszködve, már ki tudja hányszor, de hasztalanná válik  minden további próbálkozásunk.
Ezt bizonyítja a fülsiketítő éles hang és a monitoron a fénylő vízszintes vonalak sora is.
– A halál beállta… – nem hallom az időpontot, de nem is érdekel. Lerakom a készüléket az asztalra és ott hagyva mindent, kilépek a folyosóra.

Sóhajtok egy hatalmasat, és megpróbálom magam összeszedni lelkileg, hiszen az én betegem volt, így nekem a kötelességem…
“Valamire még mi sem készülhetünk fel.”

~~

A folyosón haladok, kezemben az aktájával.
“Kezelőorvosa: Dr. Lydia Jordan.”
Befordulok a váróterembe. Ott ülnek a rokonai: a szülei, a testvérei, a nagyszülei. Mihelyt észrevesznek, elém sietnek.
– Lydia! Michael hogy van? – aggódással teli szemekkel tekint rám az édesanyja.
Nem akarok hazudni, nincs miért.
– Nagyon sajnálom, de Mick… – elhalkul a hangom – Nem élte túl – mondom ki a számomra is nehéz mondatokat.
Mihelyt felfogják, hogy mit is közöltem, mindegyikük arca eltorzul: fájdalom és keserűség jelei lesznek a még reményteli pillantások helyein, majd borzalmas kép tárul elém: az anya földre rogy, és ordítani sem bír, csak reszket, mintha őt is áramütés érte volna, az apa fölé hajol, ahogyan a fivérek is.
A nagyszülők hangtalanul ülnek a helyükön: már nincs legkedvesebb unokájuk.

~~~

Képtelen vagyok már a kínszenvedés helyszínén tovább maradni – és bár mélységesen röstellem magam emiatt -, távozok. Hagyom, hogy a lábaim odavigyenek, ahova akarnak. A kezem automatikusan nyitja ki az ajtót, majd leülök a székre. Felnézek az ágyra.
Ahogy meglátom a becsukott szemeit, belém hasít a tudat: már nem lesz az én életem része se.
Nem fog pár naponta kommunikálni velem.
Soha.
A tegnapi beszélgetés elmaradt miattam, hiszen a munkámra hivatkozva felajánlottam egy másik időpontot. Pedig, ha tudtam volna, hogy az lesz a legutolsó párbeszéd, amit még lefolytatok vele, nem “utasítottam” volna el.
Könnyek lepik el a szemem, miközben a tenyerembe fogom a kézfejét. Elviselhetetlen üresség lepi el a szívemet, lehajtom a fejem: hangos zokogásba kezdek.
Én is elveszítettem.
Végleg…”

Részlet egy szívsebész naplójából