~~~
Úgy egy fél éve találkoztam egy régi ismerősömmel. Igazából nem is ismerősnek mondanám: több volt annál, de valahogy még is kevesebb. Még ma sem tudom igazán…
Pár hónappal korábban mondogatta, hogy ismét hiányzom neki, és szeretne újra látni. Hosszas habozás után beleegyeztem, mert hát csak egy találkozóról van szó… Mégis mit veszíthetek?
~
Ott ültem a vasútállomáson, a padon rá várva, és észrevettem: minél közelebb érnek az óra mutatói a megbeszélt időponthoz, annál izgatottabb leszek. Előbújtak rejtekhelyükről a mélyre ásott, már-már elfeledett érzések. Most komolyan? Annak ellenére, amit tett velem, még mindig meg tud érinteni, és meg tud mozgatni bennem valamit? Nem hittem el. Nem hittem magamnak. De a szívnek nem lehet parancsolni, ha egyszer megszeretett valakit. Még, ha azt is tette, amit. Mindig marad egy kis rész, ami még szereti…
Lassan beért a szerelvény a peronra. Megnyomva a “Szünet” gombot, leállítottam az aktuális dalt a telefonomon – ahogy mindig, most is zenét hallgattam, mert jelen esetben talán a legnagyobb szükségem volt a kedvenc dalszövegeimre, mint bármikor, hogy erőt adjanak. Felálltam a padról, és – mint aki rossz helyen van, nem találja a helyét – odakóvályogtam közelebb a leszállók tömegéhez. Egyszer csak megláttam. Ahogy rám nézett, mosolyra húzódott a szája. Én is ugyanígy tettem, de eközben lassacskán lankadni kezdett az izgatottságom. Nem vettem róla tudomást – mondván, az utóbbi találkánk alkalmával is pontosan ugyanez történt.
Végre egymás előtt álltunk, megöleltük egymást. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól, hogy átkarolt. Hazudnék, ha a korábbi alkalmak során nem gondoltam rá, milyen jó is lenne, ha…
Beszélgetésünk a szokásos körkérdésekkel és válaszokkal kezdődött: hogy is vagyunk, mi történt velünk, míg „távol voltunk egymástól”. Bár felszínesen, de válaszoltam: épp annyi közöltem vele, amennyit szükségesnek éreztem, hogy megtudjon.
De volt egy kérdése, amire azonnal elfogott a düh:
– És mikor fogsz elköltözni tőlük? Mikor fogod a saját életedet élni?
Fogalmam sincs, hogy miért eredt meg a nyelvem, és miért is mondtam el olyan dolgokat neki – pont neki -, amelyeket csak a hozzám legközelebb álló barátnőim ismernek. Lehet, hogy arra a pillanatra telítődtek bennem a dolgok, és valakinek ki kellett adjam – annak ellenére, hogy nemigen nyílok meg a legintimebb témát boncolgató, a mélyre ásó kérdések kapcsán? Ugyanezt tettem fel magamnak “a háttérben”, de a szám egyre csak tovább mozgott. De miért tetted meg, ha közben ezen morfondíroztál? – kérdezitek, ahogy ezeket a sorokat olvassátok. Nos, azt kell mondjam, hogy erre csak később kaptam meg a választ.
Ahogy a belvárosba érkeztünk, minden próbálkozásomat lantba téve, azon mesterkedtem, hogy olyan tárgyra térjünk, amelyre térve nem érzem magam kínosan. Sikerült is, így sokkal oldottabb lett a köztünk lévő hangulat.
Nem néztük az órát – én látszólag nem. Nem érdekelt, hogy mennyire haladtunk előre az időben, hogy mennyit időt töltöttünk el együtt…
Engem nem… Vele ellentétben…
Már éppen kezdtem volna neki egy minket, a köztünk lévő kapcsolatot boncolgató kérdéssel másféle területre terelni a kommunikációt – mert hát, gondoltam, erről is kéne társalognunk. Nem futhatunk el a téma elől, többé már nem. Nyílt a szám, hogy kérdezzek, de megállt egy pillanatra és a szemembe nézve így szólt:
– Én most elköszönök. Mennem kell. Anyum már vár. Köszönöm a beszélgetést – és felém közeledett, míg végül megölelt.
Hát igen, erről ennyit. Soha nem beszéltünk egymás közt őszintén arról, hogy mi is van köztünk. És most sem sikerült. Nem dacoltam vele, hogy „Nem, nem mész sehova. Itt maradsz velem és megbeszéljük”, csak viszonoztam az ölelését. Képtelen voltam mást csinálni, de legbelül olyan voltam, mint akiben mélyen megforgatnak egy kést, miközben még javában él.
– Annyira jó volt téged újra látni – súgta a fülembe és szorosabb ölelt.
Elhagyott minden erőm. Valami ugyan motoszkált a fejemben és a szívem is hozzátársult, viszont fogalmam sem volt, mit jeleztek előre. Nem foglalkoztam vele.
– Téged is – bukott ki a számon hirtelen.
Pár másodpercig zavart csendben álltunk egymás előtt. Kénytelen voltam megtörni:
– Hát akkor szia.
– Szia. Vigyázz magadra – köszönt el, majd távozott.
A tekintetemmel követtem, ahogy kinyitja egy idős hölgynek a rendelőintézet ajtaját, illedelmesen előre engedi, majd besétál az épületbe.
A szívem zakatolt a mellkasomban. Nem volt elképzelésem, hogy milyen ok miatt nő egyre nagyobbra bennem a feszültség, ezért újra segítségül hívtam a telefonomban lévő zenéket. A legmagasabb szintre emeltem a hangerőt: kizártam minden zavaró tényezőt, csak a dallamra és a szövegre figyeltem. Akármennyire is jól esett volna, nem, nem sírhattam. Látszólag meg kellett nyugodnom a következő fél órában, amíg haza nem érek.
~
– Ezt mégis hogy képzelte az a bolond? – kérdezte másnap barátnőm, miután elmeséltem, mi is történt előző délután.
– Figyelj. Nekem így is jó. Nem kell túldramatizálni a dolgot. Ezzel csak mindenki nyert. Ő látott, én meg… – nem folytattam.
– Te meg pontosan azt kaptad tőle, amit annak idején, csak most szembe is nézett veled. De attól még ugyanazt tette – közölte őszintén – Hogy hívják? Mi is a vezetékneve?
Igazat adtam neki, de nem akartam nyíltan megmondani neki.
– Ezt most miért kérdezed? – tettem fel.
– Az teljesen mindegy. Na, válaszolj már – erősödött.
Nem válaszoltam. Nem szerettem volna bevonni őt is. Látva, hogy nem felelek, kérlelni kezdett. Hosszas nyaggatás után kimondtam a teljes nevét, mire csak pötyögni kezdett a telefonján. Rögtön leesett, miért is kérdezte.
– Na, azt már nem! Nem írhatsz neki, hallod? Nem engedem – nyúltam a készüléke felé.
– Ezzel már elkéstél – mutatta felém a képernyőt, amelyen ott virított egy „Szia”, neki címezve.
Azon nyomban kétes érzelmeim támadtak az “ötlettel” kapcsolatban. Nem kellett volna “válaszolnom”: ki tudja, hogyan fog reagálni erre. De valami belül azt súgta, mégiscsak meg kellett „tennünk”, hogy végre tiszta vizet öntsünk abba a bizonyos pohárba. Visszaírt, persze, nem értve, hogy mégis miért ír neki barátnőm, holott nem is ismeri. Válaszul azt kapta, hogy barátnőmnek hallgatnia, hogy egész nyáron hiányolt…
Ahogy felolvasta, azonnal tudtam, hogy ezt nem kellett volna engednem, és csak úgy hagyni az egészet. Olyan területre tévedt ezzel a beszélgetés, ami nekem elég kényes téma volt. De nem mondhattam “Állj!”-t, végére akartam járni az egésznek.
Nem kaptunk meg azonnal a reagálását. Ezért elhatároztuk, hogy elmegyünk az iskola mellé lévő kisboltba, és vásárolunk néhány élelmiszert, és eszünk az óra kezdetéig.
– Te nem kérsz semmit? – érdeklődött másik barátnőm, mire én heves fejcsóválással jeleztem, hogy nem.
Ez igaznak is bizonyult, míg nem az alkoholrészlegnél meg nem álltunk. Nem is tudom, honnan, de erős késztetést éreztem, hogy azonnal leemeljek egy sörösdobozt, mert hamarosan égető szükségem lesz rá. Engedtem a “csábításnak” és a következő pillanatban már a kosárban landolt az ital. Majd egy sós péksütemény is társául szegődött. A kasszához érve mindenki kifizette a választott áruját és leültünk a bolt melletti lépcsőt övező kőpárkányra és enni kezdtünk.
Barátnőm elővette a telefonját, megnézte az időt.
– Még van egy csomó időnk – közölte kérdő tekintetünket látva – Addig megnézem, írt-e vissza – és megnyitotta az elkezdett beszélgetésüket – Azt hiszem, látta az üzenetet – szögezte le.
– Micsoda? – ejtettem ki két falat között, majd megmutatta a telefonját: a képernyőn éppen táncot járt három pötty.
– Kíváncsi vagyok, mit ír – hangzott harmadik barátnőmtől is.
Na, hát arra én is – mondogatta bennem a magyarázatot váró énem.
– Elküldte… – halkult el a telefonját bámuló lány hangja – “Az, hogy hiányzik nem azt jelenti, hogy szerelmes vagyok…” – olvasta fel az üzenetet, amit már nem hallottam tovább. (A korábban üzent “Ideje lenne beszélnem vele“ mondata valahogy feledésbe merült.)
Ahogy eljutottad a fülemen át az agyamig, mardosni kezdte a mellkasomat.
Hát csak ennyit értem neki? Ezek szerint a sok együtt töltött pillanat, amikor összebújva utaztunk a buszon, vagy “várakoztunk” a járatomra a buszállomás feletti “parkban”, nem jelentett számára többet? Csak egy puszta játék voltam az életében? Ezek szerint egyszerűen hazudta az elmúlt hónapokat?
Felgyülemlett bennem a sok indulat: a keserűség, a megalázottság, az elárulás egyvelege összekavarodott, és valami elképzelhetetlen tengert okozott bennem. Néhány másodperc múlva azt éreztem, hogy a szívem hevesen kezd dobogni, alig kapok levegőt és ha nem teszek valamit, menten megfulladok. Nagyon vágytam valamire, ami azonnal enyhülést hoz, ami enyhíti ezt a vihart bennem. Nem is vettem észre, mikor bontottam ki a dobozt, csak azt, hogy a hűs folyadék forró lávaként folyik végig a torkomon. Nem álltam le vele, még akkor sem, amikor a barátnőim vissza akartak fogni – tudták, hogy nem iszom, így egy kis adag is elég volt, hogy beüssön. De pont ezt akartam. Felhajtottam az egészet, mert azonnal feledni akartam a vele töltött időt, a boldog pillanatokat, a meghitt perceket… Villámgyorsan tompítani a fájdalmat, ami az így is már összetört szívemet még apróbb darabokra préselte, majd porrá zúzta. Nem akartam érezni a világon semmit se. A könnyeimmel küzdöttem, de a régen érzett boldogság hamar eltűnt bennem: felváltották őket a negatív érzelmek a kiürült szívemben. Az örömteli emlékképek fátyolát harag és a gyűlölet szakította szét.
Nem szerettem volna, hogy a többiek is látják rajtam kívül is, ahogyan érzem magam belül, ezért tartottam magam. Negyedóra múlva már az órán ültünk.
~
Hónapok teltek el ugyanúgy.
Ha nem órán voltam, tanultam, zenét hallgattam, olvastam.
Egyik nap mikor hazaértem, senkit nem találtam, így volt egy kis időm átgondolni a dolgokat. Pillanatokat végig pörgetve kutatott az agyam minden egyes kis részlet után, hogy mi is volt mindezzel a célja, mégis mit nem vettem észre. Végül egy hatalmas megvilágosodásra jutottam.
Voltak jelek, csak nem figyeltem eléggé.
Kapcsolatunk kezdetén minden apró kis megmozdulása azt sugalta, hogy egyszer fontos voltam neki, de ez a tény egy adott pillanatban ismeretlen ok nélkül elillant. Hogy miért, nem tudom, de rákérdezni meg nem is volt lelki erőm. Aztán ott volt a “fogadás, amiből egy köztünk kialakult vitát elsimított egyetlen “Nem is számított nekem semmit”-mondattal, mintha ezzel mindent rendbe tenne.
Hazugságokat hazugságra épített és amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, fogta és bejelentette: “Sajnálom, ez nekünk nem megy. Szakítsunk”.
Ezek után egy félévembe került, míg összeszedtem magam annyira, hogy a megkeresésére a szemébe vágjam, nagyon zavart, hogy ezt tette velem, szakítani akarok vele. Ezt valahogy tudomásul vette, és nem is keresett tovább.
Lassan túlléptem rajta. Nem volt könnyű, de újra építgettem magam.
Az eltelt három évben hébe-hóba beszéltem vele. A találkozókat, amiket kérlelt tőlem, visszautasítottam.
A nyáron újra próbálkozott, amit megelégeltem, és hosszasan megírtam, hogy hogyan érzek iránta: megbántott, csalódtam benne, mert elveszítettem a belevetett bizalmam és nagyon nem értem, mit miért csinált, de nem bírom ezt tovább. Az ezt követő beszélgetésünk olyan hangulatává, amilyenre nem számítottam: közölte, hogy nem akart megbántani, nagyon sajnálja, még mindig szeret. Úgy éreztem, végre komolyan gondolja, megváltozott, van esély, hogy újrakezdjük. Így beadtam a derekam, és megbeszéltük, hogy az ősszel találkozunk.
Ez volt a bizonyos találkozás, amit titokban úgy vártam. De nem észleltem, hogy “megtartotta” volna, amit nyáron mondott nekem. Amikor pedig “otthagyott” egyedül az utcán, miközben elsétált, majd “megkaptam” másnak címezve, hogy “Az, hogy hiányzik nem azt jelenti, hogy szerelmes vagyok…“ és annak ellenére, hogy “beszélnünk“ kellene, egy árva szó erejéig sem keresett, minden értelmet nyert.
Előre érezte a szívem, hogy ez nem afféle “Jó, hogy újra látlak. Szeretlek.” – találkozás volt a részéről, hanem maga…
… a BÚCSÚ.
~
Saját maga halkította le végleg a köztünk lévő szimfóniát, bogozta ki a kettőnket összekötő kötelet, de mivel nem bírta, elvágta…
De én már semmit sem akarok megtenni, amivel újra kézbe fogjak egy képzeletbeli ceruzát, hogy hangjegyeket véssek a vonalak közé, vagy egy tűt, hogy cérnával varjak egy újabb köteléket közénk.
Már nem megy, sehogy sem…
Érte már nem…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: