December

Minden olyan csendes. Az üzletek teli kirakata hirdeti az ünnepi akciók kihagyhatatlan utolsó lehetőségét. Szövegét olvasva értesülök, hogyha a reklámozott termékek egyikéből kettőt vásárolok, kedvezményes áron juthatok hozzájuk, ráadásul még egy harmadikat is kapok, ajándék gyanánt. 
– Igen… Az is megvan… A halat megvetted már a halászléhez? – kapom el egy középkorú hölgy beszélgetését az átjárónál.
– Anya! A vaníliapudingot se felejtse el – figyelmezteti a szoknyáját húzogatva a mellette álló hét évesnek tűnő szőke hajú kislány. 
– Hallottad a lányod? Már rendeli is a hozzávalókat az aranygaluskához, pedig még csak huszonkettedike van – nevet fel az anyja a telefonban. 
A lányka boldogan mosolyog egyet, amint ránéz. 
Összébb húzom a kabátomat, mintha hűvösebb lenne. 
– Majd akkor érkezünk. Szia – köszön el az asszony és miután lerakja a telefont, elteszi. 
Felnézek a lámpára és abban a pillanatban zöldre vált. 
– Mehetünk, Timi! – fogja meg az asszony a lánya kezét. 
Mihelyt átérünk a túl oldalra, ők balra fordulnak, én azonban jobbra veszem az irányt. Pár métert teszek meg és befordulok a sarkon. Elém magasodik a lépcsőházunk. Észreveszem, ahogyan az egyik emeleten élő idős asszony a bejárathoz igyekszik, zacskókkal a kezében. Megiramodok és hozzá sietek. 
– Teri néni! Hagyja csak! – nyújtom a kezem, hogy átvenném a holmikat. 
– Ugyan, magam is elbírom. 
– Hadd segítsek. 
Mondatomra átadja, szó nélkül elmosolyodik, majd a kapukódot beütve kinyitja az ajtót. Belépek mögötte az épületbe és bezárom. Felmegyünk a második emeletre és megáll az egyik bejáró előtt. Előveszi a kulcsát, besétál a lakásba. 
– Hova tehetem? – kérdezem meg. 
– Ó… csak tedd le az asztalra az étkezőben – feleli, miközben a kabátját leveszi. 
Lerakom a szatyrokat az említett helyre és visszamegyek hozzá. 
– Nagyon jólnevelt lányka vagy – dicsér meg, amikor felé fordulok a küszöbön kívül. 
– Ugyan, semmiség volt, Teri néni. Kellemes ünnepeket – kívánom. 
– Nektek is, kedveském – viszonozza és becsukja maga mögött az ajtót. 
Felfelé haladok a következő szintre, ahol a mi lakásunk van. A kis táblácskán barna színnel tudatja minden ideérkezővel, hogy ha Szalaiéket keresi, bizony, hogy jó helyen jár. 
~ 
– Bogi, megjöttem – kiáltja be az előszobából. 
– Szia, Benji. A nappaliban vagyok. 
A hangokból ítélve leveszi a bakancsát, azután becsúsztatja a tárolóba. A hosszú kabátját a fogasra teszi. Besétál a lakás belsejébe. 
– Minden rendben volt a munkahelyen? – kérdezem meg, mikor leül mellém. 
– Zsuzsával megbeszéltük a jövő évi terveket a kérvényező cég számára, pár változtatást hajtottunk végre a városligeti felújítási munkálatokban. Mindent összevetve… Igen, minden a legnagyobb ment – feleli, majd felém fordul – És veled? 
Benji egy neves építészcégnek dolgozott. Az egyetemi  gyakorlatát itt töltötte és utána állást is ajánlott az akkori konzulense, Zsuzsanna, aki most a vállalat igazgatója volt. Fiatal kora ellenére rendkívül felelőségteljes megbízatásokat adott neki Klára, a felettese. Rendkívül büszke voltam a nálam csak egy évvel idősebb páromra, hogy ennyire megbíznak benne a munkahelyén. 
– Velem is… – halkulok el, amint a hazaútra gondolok. 
– Mi a baj? – teszi a combomra a kezét több percnyi némaságom után. 
Nagyot sóhajtok. 
– A… – keresem a szavakat, de sehogyan sem jönnek a számra. 
Váratlanul egy éles süvítő hang zavar meg minket. 
– Nem baj, ha nem mondod most el – teszi a kezét az enyémre és rám néz megértő kék szemekkel. 
Szótlanul bólintok egyet, felegyenesedek a kanapéról. 
– Forraltam vizet. Kérsz teát? – fordulok felé. 
– Igen – áll fel az ülőhelyről – Kérek. 
A konyhába sietek. A tányérokkal teli szekrény feletti polcról leveszem a kedvenc csészéinket: az ő hófehér poharát és az én éjfekete bögrémet. Mind a kettőnkét a két évvel ezelőtti esküvői képünk díszíti. A teatartóból előveszek egy erdei gyümölcsöset, amit az övébe helyezek. Így teszek a meggyessel is, amit magamnak szánok. A forralóedényből kiöntöm a megfelelő mennyiségű folyadékot és megvárjuk, ameddig kiáznak a filterek. Citrommal és mézzel édesítem, ahogyan mind a ketten szeretjük. 

~ ~ ~ 

Másnap a beáramló reggeli napfény kelt fel. Aprókat mozdulok, vigyázva, hogy fel ne ébresszem a mellettem még szuszogó férjemet. Az ágy melletti kisasztalról elveszem az elefántcsont színű köntösöm és kisurranok a konyhába. Előkészítem a reggeli kávémhoz a csészét a kapszulával, amit belehelyezek a gép nyílásába és elindítom a készüléket. Kilépek a nappaliba, majd a könyvállványhoz érve, végig tekintek a könyvek gerincén. Megannyi verseskötet, lexikon, regény címe tárul elém. Megakad a tekintetem az egyiken, közelebb megyek a bútorhoz. Felegyenesek lábujjhegyre és a polcról leveszem a kötetet. Leülök a díványra, olvasni kezdek. Alig olvasok el két oldalt, máris jelez a kávégép, hogy kész az italom. Leteszem a dohányzóasztalra a könyvet, kisietek a helységbe. A poharat kiveszem a gép adagolója alól és visszasietek a helyemhez. Leülök, leveszem a köpenyt és folytatom az olvasást, miközben lassanként iszogatom a kávét.
Fél óra múlva becsukom a könyvet és elöblítem a használt edényt. Egy újabb italt teszek fel. Megvárom, míg egy kicsit kihűl, miután a készítése véget ért. Előhúzok a szekrényből egy tálcát ráhelyezem és visszamegyek a hálószobába. Benji lassan ébredezik. Felém fordul, mire leülök mellé. 
– Jó reggelt. 
Felnyitja a szemét. 
– Neked is, Boglárka – üdvözöl a keresztnevemen. 
– Meglepetés – nyújtom felé a poharat. 
Csodálkozó szemekkel rám mered, mialatt felül és elveszi a kezemből. Inni kezd. 
– Presszó? Cukorral és tejjel? – csillan fel a szeme az első korty után. 
Csendesen mosolyodom el. Elhelyezem a tálcát az éjjeli szekrényre és az ablakhoz megyek, amit résnyire kinyitok, hogy egy kis reggeli friss levegő jusson be. Visszaülök az ágyra. Oldalra pillantok: a szél úgy lebegteti meg a függönyt, mintha csak egy… 
– Pont, ahogyan a fátyolodat mozgatta az esküvőnkön – mondja ki hangosan a gondolatomat. 
Zavartam tűrők egy elszabadult tincset a fülem mögé. 
– Ugyanerre gondoltál? – tudakolja. 
Hangjára felemelem a fejem, de nem nézek a szemébe. Észreveszem, hogy közben már meg is itta a kávét, hiszen a csészéjét a kisasztalra tette.  
– Igen – válaszolom csendesen. 
– Semmit sem változtál azóta. Épp olyan gyönyörű vagy, mint akkor. 
Számtalanszor dicsér meg, de most ez a vallomása máshogyan hat rám. Talán az ünnepek miatt? Talán, mert ilyenkor mindig érzékenyebb, érzelmesebb az ember? Nem tudom. Ránézek: arca komoly. Érzem: a pillantására az arcom melegedni kezd, elpirulok. Hogy elrejtsem a váratlanul jelentkező pirosságot, a kezembe temetem. 
– Gyere ide – kérlel lágy hangon, és megfogva a karomat, közelebb húz magához. 
Ahogyan közeledem, az ágy belseje felé helyezkedik, hogy elférhessek mellette. Hagyom, hogy a karjait védően körém fonja. A mellkasához bújok és a lelkemet melengeti, hogy érzem: közelségemre a szívverése felgyorsul. 
– Szeretlek – jelentem ki. 
Nem kellenek a megerősítő szavai, pontosan tudom, hogy ő is ugyanígy érez, hiszen, ahogyan kimondtam, még szorosabban ölel. Elmélyülve a pillanatban, lehunyom a szemem. 
~ 
– Mint mindig, ha korábban kelsz, most is olvastál – jegyzi meg Benji, mihelyt meglátja a kanapéra helyezett Üvöltő szeleket. 
– Igen – helyeslek. 
– Nem te lennél, ha nem ezt forgattad volna – emeli fel. 
– Tudod, hogy ez az Ő kedvence volt – pedig nem így terveztem, de kissé nyers hangvételben mondom ki a mondatot, miután elkomorodom. 
– Ahogy neked is – fordul felém. 
Mikor meglátja az ábrázatomat, hozzám siet és megölel. 
– Hát… így összehasonlítva kettőnket, eléggé hasonlítok rá – bukik ki belőlem, mire megpuszilja az arcomat. 
– Tudok mindenről. És arról is, hogy mennyit jelentett neked. Mindenben a segítségedre volt, bármilyen problémával is fordultál hozzá. Ahogyan hozzám is fordulhatsz. 
Hálásan ölelem meg. 
– Köszönöm. 
– Igazán nincs mit köszönnöd. Ez természetes – cirógat végig a hátamon.

~ ~ ~

Minden szükséges dolog időben elkészült a Szentestére. A korábbi évekhez képest kisebb, de annál csinosabb fát sikerült beszereznünk. Az apró növényt a nappaliban helyeztük el, a sötét színű kanapék mellett. Ízlésesen díszítettük fel az arany, vörös gömbökkel egy kis mennyiségű szaloncukorral. A tetejéről nem maradhatott el Beni most tíz éves ikertestvérei, a szőkésbarna hajú Nóra és a bátyjára hajazó Marcell által készített ötágú csillag, amit már három éve elengedhetetlen kelléke az ünnepi dekorációnknak. Hangulatvilágításként fényfüzéreket helyeztünk el a falakon. Ha lekapcsoljuk a lámpákat, igazán meghitt légkört teremtünk meg vele. A dohányzóasztalon ott áll a fenyőágakkal és tobozzal díszített adventi koszorú a három lila és egy rózsaszín gyertyájával.
Benji ajándékait már napokkal ezelőtt gondosan becsomagoltam a sötétkék színű csomagolópapírba. A helyükre is helyeztem a fa alá.
~
Felveszem a térd alá érő, vörös, fodrokkal díszített ruhámat és a hozzá illő fekete magassarkút. Egy alig látható, leheletnyi sminket teszek fel. Éppen végeztem a befejező mozzanatokkal az álló tükör előtt, amikor kopogást hallok. 
– Gyere! 
Nyílik az ajtó és odafordulok a belépő felé. 
– Váó – marad tátva Benji szája, ahogyan tetőtől talpig végigmér – Eszméletlenül nézel ki. 
– Te se adtál alább a tökéletességből – jegyzem meg megpillantva rajta a fehér inget és fekete nadrágot – Egyszerű, de nagyszerű. 
– A hölgyet, engedelmével, kikísérném a helyszínre – hajol meg előttem játékosan előre nyújtva a jobb kezét. 
– Az engedélyt megkapta Lordságod – megyek bele a játékába, olyan hangsúllyal kimondva ezt a mondatot, mintha valami Erzsébet királynő korában élő magasrangú nő lennék. 
Belehelyezem a kezébe a sajátomat, mire kivezet a hálószobából a konyhába. Ott már megterítve áll az asztal a borkrémlevessel és a gombás-marhahúsos ragúval. Leülünk és enni kezdünk. A háttérben csak halkan szól zenei aláfestésként az erre az alkalomra összeállított karácsonyi dallista, amit kettőnk kedvenceiből válogattunk ki.
~
– Csak utánad, Bogi – nyújt át egy kisebb csomagot Beni. 
Nem ellenkezek, hanem leülök a fa előtt heverő bézs színű szőnyegre. 
– Kinyitom, de csak egy feltétellel – mondom határozottan és átveszem a felém nyújtott tárgyat. 
– És mi lenne az? – érdeklődik kíváncsian. 
– Hogy felváltva bontjuk ki az ajándékokat – helyezem az ölembe az előbb kapott holmit. 
– Ha ezt szeretnéd, akkor így lesz – mosolyog vissza rám – Na, nyitsd ki – bök a fejével a meglepetése felé. 
– Jól van – nevetek fel a sürgetésén és nekiállok kibogozni a csomagolást. Ahogy egyre kevesebb ragasztószalag-darabka kerül le a papírról, annál jobban lazul. Egy aprót mozdítok rajta és lehúzom róla. Elámulok, amikor elém tárul, mi is rejtőzik alatta. 
– Ez valami mesés – emelem ki a dobozából a vajszínű szíjas órát – Felteszed? – kérdezem meg felé nyújtva az “ékszert”.
Nem szól egy szót sem, csak a csuklóm köré tekeri és becsatolja.
– Tökéletesen áll – állapítja meg. 
– Köszönöm. Na, most te jössz – adom át az ajándékát. 
Nagy mérete igazán meglepi. Körbeforgatja, látszik rajta, hogy nem tudja hova tenni. Feszültem figyelem minden mozdulatát, ahogy lehámozza a csomagolóanyagot. Végül leesik a földre és automatikusan a szám elé kapom a kezem, hogy elrejtsem a mosolyomat. Nagyra nyílt szemekkel veszi szemügyre, mit kapott, majd belelapoz.  
– Ó, Bogi – áll el a szava, amikor meglátja benne kedvenc magyar építésze egyik munkája, a Várkert Bazár épületét – Nem tudom, mit mondjak – hatódik meg és egy puszit ad. 
Miután eltávolodunk egymástól, gyorsan elveszi a következőt és a kezembe nyomja. 
– Tessék. 
Izgatottam fejtem le a védőburkolatot. 
– Szentséges Ég – halkulok el – Benji, ezt igazán nem kellett volna – nézek rá az előbukkanó két írásmű címének elolvasása után. 
Arca vonásai hűen tükrözik, hogy érez aziránt, hogy örömet okozhat nekem. 
– Gondoltam egy kicsit megleplek azzal, hogy a szakmádhoz kapcsolódó olvasmányokat kapsz tőlem. Így esett a választásom az egyik Agatha Christie Poirot-regényre és egy Arthur Conan Doyle-féle darabra. De úgy látszik, te már előre kitaláltad a gondolatomat, amikor megvetted az Ybl Miklós összeset. 
Boldogan magamhoz szorítom a Gyilkosság az Orient Expresszent és a Sherlock Holmes kalandjait. Reméltem, hogy az én szuvenírjeim ugyanúgy elnyerik a tetszését, ahogy az övéi tették velem. 
– Akkor tessék – adtam át egy másikat.
Úgy hajtja ki, mint ha a legelső karácsonyi ajándéka lenne. Meglepődik, amikor megnyomkodva azt észleli, hogy puha a tartalma. Hiába néz fel rám, várva, hogy áruljam magam el akár egy apró mukkanással, még egy árva hangot sem ejtek ki a számon. Magában somolyogva ingatja a fejét és lehántja a papírt. Felemeli a szürke színű kötött kardigánt, amiről már hetekkel ezelőtt mesélt, hogy mennyire megtetszett neki. 
– Na, de Boglárka… – hitetlenkedve csóválja a fejét. 
Arckifejezése elárulja: a gondolataiban megforduló megannyi tipp között ez nem szerepelt, erre még ő nem is számított. Végighúzza a gyapjúszemeken az ujjait és felveszi a ruhadarabot. Kifogástalanul áll rajta, mintha csak rá öntötték volna. Kisétál az előszobába az ottani tükörhöz és megnézi magát. Visszatartott nevetés közepette állok fel, míg a szememmel kísérem minden rezdülését. Visszatér hozzám. 
– Ugye azzal tisztában vagy, hogy nagyon gonoszan választottad ezeket az ajándékokat? – kérdezi szürreálisan elém állva. 
Huncutul tárom oldalra a kezem. 
– Csak úgy, ahogyan te – felelem és megbököm a mellkasát. 
– Hát akkor elérkezettnek látom az időt, hogy ezzel még emeljem az ajándékozási versenyt – lép a dohányzóasztalra helyezett tálka mellé és elővesz alóla egy papírt. 
– A legboldogabb Karácsonyt – kívánja és átnyújtja. 
Jobban szemügyre veszem: egy levélboríték az. Gyanús szemmel nézek hol párom arcára, hogy pedig arra, amit a kezében tart. 
– Ez… mégis mi? 
Kérdésemre nem ad választ, csak kuncog.
– Ha valami olyan dolog, amitől kiugrik a szívem, akkor nem állok jót magamért, Szalai Benjámin – szidom meg, de olyan hangsúllyal, hogy kitör belőle a kacaj. 
– Nyugi, egyáltalán nem olyan – csendesít le – Na! – bátorít, hogy nyissam ki. 
Remegő ujjakat veszem ki belőle a kis lapokat. Mikor leesik, hogy ténylegesen mi az és mi is áll rajta, nem bírok tovább állni és rögtön lehuppanok a kanapéra. 
– És még én vagyok a gonosz, nem? – nézek fel rá – Úristen, Benji – fordítom vissza a fejem – És pont az övére? – lóbálom meg a jegyeket a fejem mellett. 
– Mind a ketten szeretjük Lindsey Stirling játékstílusát – helyezkedik el mellettem – És hát úgy gondoltam, meglepem magunkat egy nyári koncertjével – vonja meg a vállát pimaszul. 
Válaszára megforgatom meg a szemem. Kifejezhetetlenül boldognak érzem magam. A pillangók elkezdik szokásos táncukat a gyomromban, amikor Benjire pillantok. Én tudom, ő is tudja, hogy ezzel a döntő jelentőségű meglepetéssel feltette az i-re azt a bizonyos pontot, amivel a mindent elsöprő győzelmét aratta. 
De nem csak ezzel. Minden tettével, attól fogva, hogy megismerkedtünk, azt sugallta és most is azt érezteti velem, hogy a családján kívül én vagyok az a személy, akiért bármit megtenne. Hogy tűzön-vízen kitart mellettem, jóban és rosszban egyaránt számíthatok rá. Ha kell, a barátom, ha kell, a tanítóm, ha kell, a társam, ha kell, a támaszom. A lelkemet ajánlottam fel neki az esküvői fogadalmamkor és ő is hasonlóképpen tett. Ismeretségünk kezdete óta többet ad nekem, mint amennyit én képes lettem volna maximális erőbedobással bármikor is. Minden próbálkozásom ellenére sem értem el azt a szintet. A szívem hatalmasat dobban, ahogyan a kék szemeiben elvesztem magam és magához húz egy csókra. 
– Mihez lenne kedved? – érdeklődik, miután eltávolodtunk egymástól. 
– Nem is tudom… – mélázok el – Talán megnézhetnénk egy karácsonyi filmet – javaslom. 
– Jó ötletnek hangzik. Melyikre gondoltál? – arcomat fürkészve vár a válaszomra. 
Erre kissé elvörösödöm. Menthetetlenül romantikus alkatom miatt számomra nincs olyan, hogy ne ilyen filmeket nézzek bármelyik ünnepen. És a kategóriában számtalan filmet ismertem, de annak dacára, hogy már ezerszer láttam és kívülről fújtam az egész történetet, az összebogozott kapcsolati szálakkal együtt is, mégis erre az egyre esett a választásom. 
– Igazából szerelem? – néztem rá attól félve, hogy lehurrog a döntésem miatt. 
Ehelyett megölelt és belepuszilt a hajamba. 
– Azt én is szeretem – kacsintott felém. 
– Akkor öltözzünk át valami kényelmesebb öltözékbe – húzom végig a vádlimon az ujjam, masszírozó mozdulatokkal. 
Csak különleges eseményeken szoktam magassarkút viselni és rövid ideig, de nagyon úgy fest, hogy a lábam feladta a szolgálatot, hogy még több időt töltsek el a cipőben. 
Biztosan szemet szúrt neki, hogy nyomkodni kezdtem a végtagomat, mert felemeli és az ölébe helyezi. 
– Ezt azért leveszem – babrál a lábbelimmel és leteszi a padlóra – Nagyon is igazad van. Beismerem: én is kezdem magam kissé rosszul érezni magam ebben az ingben. 
A munkahelyünkön nincs szigorúan előírva a dress-code-ban a blézer-blúz-szoknya és ing-öltöny viselete. Vezetőink rugalmasak és azt vallják, hogy a nekünk kényelmes, de munkahelyhez illő ruházatban jelenjünk meg a munkanapok során. Ezért egyikünk sem az a kiöltözős fajta. Ha szükséges, igen: akkor meg is adjuk a módját, hogy elegánsak legyünk.  
Feltoppanunk mind a ketten és a hálószobába megyünk, átöltözni. Beni egy fehér pólót vesz magára egy fekete háromnegyedes szabadidő alsóval kiegészítve, én egy sötétlila felsőbe és egy szürke halásznadrágba öltözök. Ahogy kimegyünk a szobából, felkap egy vékonyabb takarót, hozza a nappaliba. A könyvállvány alatti rekeszt kihúzom és előkeresem a DVD-t, mialatt Beni a lejátszót üzemeli be. Átadom neki a tokot és elhelyezkedem a kanapén. Bekapcsolja a televíziót, a távirányítóval átkapcsolja a helyes csatornára, majd megnyomja és elindul a film. Amíg a filmben szereplő színészek neveit látjuk, betakar a pokróccal. 
– Tudom, hogy meleg van, de nem árt egy kis elővigyázatosság – feleli válaszul a fel nem tett kérdésemre. 
– De akkor te is – emelem fel a plédet, mire mellém telepszik.

~ ~ ~

– Édesapádékhoz mikorra kell mennünk? – érdeklődik az Ünnep másnapjának reggelén a konyhában. 
– Olyan 11 környékére. Mindenki ott lesz. 
– Még Hanna is? 
Kérdésére bólintok egyet. 
– Ez nagyszerű – mosolyodik el, hiszen az utóbbi két évben olyan szoros kapcsolat alakult ki köztük, mintha Hanna nem is a sógornője lenne, hanem az édestestvére. 
Hanna az elsőéves egyetemista húgom. A Zeneművészeti Egyetemre jár, sikerült úgy rendeznie a vizsgáit, hogy ne legyen megterhelő számára a vizsgaidőszak és az ünnepek is úgy teljenek, ahogyan azoknak kell. 
– És hogy van? Mi van vele? – érdeklődik iránta. 
– A félév elején akadt néhány problémája egy-két tanárral, csoporttárssal, mint minden gólyának, de hihetetlenül jól kezeli a stresszes helyzeteket és a konfliktusokat. A gyakorlati jegyes tantárgyai négyesek-ötösök lettek, a vizsgás tárgyaitól pedig nem nagyon fél, tekintve, hogy közel maximum pontszámos zárthelyijei lettek. Az ő szóhasználatával élve: “Nincs baj” – válaszolok macskakörmöt mutatva. 
– Akkor tényleg jól érzi magát az egyetemen. 
– Igen… Olyan gyorsan felnőtt és… – suttogom. 
– De itt vagyunk neki és bármiben tudunk segíteni, ha úgy adódik – nyugtat meg, nem hagyva, hogy rosszul kezdjem érezni magam.
~
– Akkor indulhatunk is – emeli fel a kabátom. 
Megfordulok és rám segíti. Kinyitja az ajtót és miután kilépünk a folyosóra, bezárja. Leérünk a parkolóba, ahol megkeressük az ezüst autónkat. Beszállunk és Beni kihajt a főútra. Közel egy óra múlva megérkezünk a vidéki városba, ahova öt éve költözött a két szülőm és a kishúgom. Nekem a tanulás, majd a későbbi munka miatt a fővárosban kellett maradnom. Bekanyarodunk az egyik utcába. Előveszem a telefonomat és tárcsázni kezdek. Pár csörgés után végre beleszólnak: 
– Kicsim! Már akartalak hívni. Hol vagytok? 
– Szia, Apa. Mindjárt ott vagyunk. 
– Akkor máris nyitjuk. 
– Jól van. Sietünk. 
– Sziasztok – mondja és bontja a vonalat. 
Jobbra fordulunk. Az utca végén már a nyitott kapuval vár minket kabátban és a nyaka köré tekert sállal Hanna. Az autó indexel és elindul. 
– Buksi! Menj onnan! – figyelmezteti a hatéves krémszínű golden retrierünket, aki éppen óvatlanul a járdára lépett. 
Beni azonnal fékez és dudálni kezd. Az állat a figyelmeztető hangra észleli a közeledő veszélyt és arrébb ugrik. A következő percben már az udvarba érkezünk. Kiszállok és a hátsó üléseken lévő válltáskámat a hátamra veszem. 
– Hanna! – szólítja meg a húgomat valaki. 
A hangra odafordulok. 
– Ez az édesapádé – nyújt át egy borítékot egy idősebb úr. 
– Köszönjük, Laci bácsi – közli a testvérem, majd bezárja a “Lautsek” névvel ellátott bejáratot, míg Ben leállítja a járművet – Ahogy látom, szerencsésem megérkeztetek. Az úton nem volt semmi gond? – libben mellém a testvérem. 
– Nem, nem volt – puszilom meg üdvözlésképpen. 
Buksink észrevesz és villámsebesen felém rohan. Ide-oda ugrál örömében, hogy láthat. 
– Öregfiú! – hajolok le hozzá, megsimogatom, amire egyre sebesebben forog körülöttem, mint ahogyan kiskorában is tette, ha valami miatt nagyon izgatott volt. 
Megszólal csilingelve az ajtó feletti szélcsengő. A hang felé fordulunk mindannyian. 
– Kislányom! Ben!- hangzik a küszöbön kilépő személytől, aki szélesre tárt karokkal vár minket. 
Odasietünk hozzá. Buksi csapolva a nyomunkban lohol. 
– Rég láttalak – ölelem meg Apát. 
– Nem is volt az olyan rég – jegyzi meg, mikor eltávolodunk egymástól. 
– Zsolt! Szia – fog vele kezet a férjem. 
– Nahát, Benjámin! Meg kell mondjam, minél idősebb vagy, annál jobban nézel ki – dicséri meg. 
– Távolról sem – hárít Beni viccesen és arrébb áll. 
– Jött posta, Apa – nyújtja át neki Hanna a levelet. 
Apa elveszi tőle és szemügyre veszi. 
– Sándor írt – közli velünk, lányokkal – Na, de ne álldogáljunk itt kint. Gyertek be – invitál a házba. 
Az előszobába levetkőzünk. A kabátainkat a fogasra akasztjuk. Közben körülnézve csodálkozom a berendezésen: a ruhásszekrény most a szembe lévő oldalon helyezkedik el, tövében pedig ott áll a cipőállvány, ami eddig a sarokban volt található. Látszólag kis módosítás, de mégis máshogyan néz ki az egész, mint amire emlékeztem a legutóbbi látogatásunk óta. Másfajta légkört éreztem, aminek hangot is adok: 
– Hogy mennyire megváltozott minden – ámulok el. 
– Na, igen – helyesel húgom válaszul – És ez még semmi. Képzeld! A nappali felét átalakítottuk könyvesrészleggé, de a társalgó része megmaradt. Én terveztem meg, hogy mi hol és hogyan álljon. Ne nevess, Ben. Ezt neked is látnod kell – szólítja meg az éppen bazsalygó sógorát és megragadva a kezünket, húzna is minket az említett helyiség felé, ha megállítva nem szólna közbe Apa: 
– Mielőtt elvonszolod őket, Angyalom, hagyjad, hadd igyanak egy pohárral – ballag a konyha fele, megfordulva felénk int, hogy menjünk utána. 
Nem is várakoztatjuk meg, hanem libasorban követjük, Hannával együtt, aki egy aprót sóhaj után tudomásul veszi, hogy majd később szemléljük meg a művét. Leülünk az asztal köré. 
Biztosan megszomjaztak az utazás alatt – teszi még hozzá a mondanivalójához, miközben a kredencből elővesz két üvegpoharat, megtölti a kancsóban lévő átlátszó itallal és felénk nyújtja. 
Elfogadjuk és kortyolni kezdünk belőle. 
– Oké. Addig Buksinak is adok valami harapnivalót és folyadékot,  mert ahogy elnézem, abban fog elmúlni, hogy titeket néz ezekkel a szemekkel – int a nyelvét lógató eb felé. 
Azzal közlendője megerősítéseként a mosogatógép mellett lévő szekrényt kinyitja, előveszi belőle a kutyaeledelt, amivel a főzőhelyiség és a tálaló elválasztásául szolgáló, világoskék burkolatú amerikai stílusú konyhapult lábához helyezett tálkákhoz guggol. A tápból egy közepes adagot tesz az egyikbe, a másikba pedig vizet önt. 
~ 
– Azt üzeni, hogy nagyon sajnálja, nem tudnak eljönni. De nagyon boldog huszonötödik születésnapot kívánnak neked ezen a napon – nyújtja át a korábban kapott képeslapot, amit elveszek. 
A jókívánság mellé csatoltak egy családi fotót is, Ahogy végigtekintek a fényképen, észreveszem, hogy nem mostani, hanem jóval korábban készült. Régi, és talán másoknak jelentéktelen, de számomra annál nagyobb ajándék, mert eddig ezt nem láttam. Mindenki arcán önfeledt boldogság tükröződik nagynénémék nyolcéves házassági évfordulóján. A tömeg közepén Nana és Apa állnak, egyikük kezében az egyéves kishúgom és mellettük magamat is meglátom, még hét éves koromban. 
~ 
– Ti nem jöttök? – kérdezem meg, mialatt a kabátomat felveszem. 
– Nem. Mi már délelőtt kimentünk – feleli Apa. 
Hannára pillantok: finomkodóan elmosolyodik. Hálás szemekkel nézek rájuk: pontosan tudják, hogy “egyedül” szeretek menni Hozzá vagy kettesben a párommal. A mellettem öltöző Benji is tisztában van ezzel, csak a szeméből olvasom, ahogyan szavak nélkül mondja: “Veled leszek.” 
– Majd akkor jövünk, Zsolt – köszön el Apától és kitárja előttem a bejáratot.
Kifordulunk a végeláthatalan utcára. Elhaladunk a Városháza előtt, majd a templomot közelítjük meg. Az épület egy régebbi mező helyére épült, ami egy kisebb domb tetején helyezkedett el. Nem olyan magasra, de még így is tökéletesen végig lehet tekinteni a városon a kápolna tövéből. Körbenézek: a tájat mindenütt gyönyörű fehér hólepel fedi. A fákon apró zúzmararéteg üldögél. Észreveszem, hogy ablakokon leírhatatlan formájú jégvirágok nyíltak. Mintha csak valami fantáziavilágban lennénk, aminek az uralkodója maga a Hókirálynő. Egyszerűen varázslatos… Egy másodpercre eltűnődőm: vajon Ő is ilyennek látná-e, ha most itt lenne, neki is ennyire csodálatos lenne, amilyen nekem. Hosszú merengésemből “felébredek”, hiszen nem állhatunk le túl sokáig: itt sokkal fontosabb dolgunk van, minthogy a vidék szépségében gyönyörködjünk. Folytatjuk az utunkat. Beni rám pillant fél szemmel és azonnal megszorítja a kezem. 
– Minden rendben lesz – suttogja, ahogyan a kovácsoltvas-kapuhoz érünk. 
A rácsozatot meglátva a lélegzetem is eláll és meg kell állnom. Beni is lefékez, mihelyt észleli, hogy nem mozdulok tovább. 
– Jöjjünk vissza máskor? – kérdezi, mint egy “mentsvárat” felajánlva. 
Mélyet sóhajtok. 
Ha már idáig eljutottam, nem hátrálhatok meg pont itt – erősítem meg magamat gondolatban és egy hatalmas sóhajtás után felelek: 
– Nem, menjünk csak be – rázom meg a fejem. 
– Biztosan? – tovább érdeklődik. 
Válaszadásként bólintok egyet, ezzel erősítve meg korábbi kijelentésemet. Átlépünk a kapuzat alatt. A hely egykor látott látványa eddig ismeretlen érzéssel hat rám: reszketni kezdek. Párom még szorosabban fog meg, mint az előbb. A közelsége erőt ad. Lépésről lépésre közelebb kerülünk az úti célunkhöz. Egyszer csak megérkezünk. Mihelyt elolvasom a feliratot, azonnal összeszorul a torkom. Érzem, hogy semmi sem fogja megállítani azt, ami történni fog, még a legközelebbi támaszom sem. A szívem hevesebben kezd verni, valósággal dübörög a mellkasomban. 
– Bogdán… Tímea… – szinte makogom a nevet – Ezerkilencszázhatvanöt… Kétezer-tizenhét. 
Nem bírom megfékezni az érzelmeimet. Elemi erővel csapnak le rám, sírásban török ki. Képtelen vagyok tovább két lábon állni, legörnyedek a sírkő elé. Előjel nélkül elém tárul az egész gyermekkorom. Ahogyan a játszótéren mind a két szülőm boldogan nevetgél rajtam, mikor bohóckodtam a homokban vagy a mászókán. Amikor Apa elindított az első biciklizésemnél a háromkerekű járgányomon, hogy ügyetlenkedve átérhessek a velem szemben guggoló, karjait kitáró Anyuhoz. Az első úszásórám, amikor az oktató megjegyezte Anyunak, hogy még többet kéne járnunk, mert látja, hogy tehetséges vagyok benne, mire az arca teljesen kivirul és büszkén mosolyog. Az emlékképek egyre gyorsabban pörögnek előttem, akár egy film. Már alig látok valamit a könnyeimtől, zokogok. A fájdalom apróra présel össze, gúzsba köt és nem ereszt: teljesen elszakít a világtól… 
~ 
Nem érzékelem az idő múlását. Valószínűleg több percet is eltölthettem így. 
– Bogi, menjünk – hallom magam mellől. 
Nagy nehezen felocsúdok az előző állapotomból és Benji segítségével felállok. Körülfogja a derekamat és támolyogva elindulunk. Nem nagyon érzem a talajt a lábam alatt. Valószínűleg elbotlanék, ha nem vezetne, ha nem segítene. Leérünk a főutcára. Nem is veszem észre, hogy mikor és hogyan érkeztünk haza, csak azt, ahogy lefejti rólam a kabátomat és a csizmámat. Fellépkedünk az emeletre, a szobánkba. 
– Itthon vagyunk nálatok- közli velem, mikor észreveszi, hogy már olyan a közérzetem, hogy fel vagyok képes fogni a környezetem történéseit. Letesz az ágyra. 
– Amikor huszonkettedikén jöttem haza, mellettem megállt a zebránál egy nő a hét éves kislányával… – térek rá arra az eseményre, amit korábban el akartam mesélni, de egyszerűen lehetetlennek éreztem, hogy megtegyem. 
Se szó, se beszéd, mellém ül. Ránézek, szemében látom, hogy minden figyelmét rám irányítja. 
– Az anyuka beszélt valakivel, valószínűleg a férjével, mert a hal felől érdeklődött, ami a halászléhez kellett – árad belőlem megállíthatatlanul és összefüggéstelenül – A lány meg vaníliapudingot kért az aranygaluskához. A halászlé az Ő kedvence volt, az aranygaluska pedig az enyém. 
Alig bírok megint beszélni. Összeszorul a gyomrom. Beni hang nélkül magához von. Rázkódom a visszafojtott sírástól. Még egy utolsó mondatot mondok, annak ellenére, hogy tudom, attól ismét minden elszakadna bennem: 
– A kislányt Tímeának hívták – bököm ki és nem tudom magamat tartani, muszáj lehajtanom a fejem az ágyra: teljesen elgyengülök az elmúlt napok történései hatására, melyek minden kis jele szüntelenül eszembe juttatták Őt. 
Páromnak nem kell több magyarázat, azonnal vesz egy vékonyabb, de meleg plédet és betakar vele. – Teljesen ki vagy merülve. Aludj egy kicsit. 
Tudom, hogy igaza van és az egyik részem megadóan becsukná mind a két szemét és azon nyomban mély álomba “menekülne”, de a másik viszont egy percig sem bírná ki, hogy a sebezhetőbb nyerjen. 
– Tényleg jót fog tenni – erősíti meg az erőtlen részemet, mikor észleli, hogy habozok, mit tegyek. 
Hangjára egy pillantás alatt olyan fokú fáradtság lesz úrrá rajtam, hogy nem hogy ellenkezni, de mozdulni sem tudok. Lehunyom a szemem és végül belépek az Álmok földjére.

~ ~ ~

Álmosan nyitom ki a szemem. Mellettem Ben hűlt helyét találom. Nem szomorodom el, hiszen tudom, hogy be kellett mennie: munkája még karácsony utolsó napján sem várhat. Olyan kora délután fog megérkezni, majd este pedig a szüleihez, Erikához és Tamáshoz megyünk, ahogyan ilyenkor mindig is tesszük már évek óta. Felkelek az ágyból és a fürdőszobába sietek. A reggeli mosakodástól egy szempillantás alatt eltűnik a szememből az álmosság. Felöltözöm  és lemegyek az étkező-konyhával egybenyitott nappalinkba. Apa, Hanna még nem ébredtek fel. Ahogy kilépek a küszöbön, leülök a tornácon az egyik székre. Körbenézek és elém tárul a megváltozott környezet. A napsütés megtette a dolgát: a tegnapi hó olvadozni kezd, helyét már fel is váltotta helyenként a föld igazi barnasága. A távolban lassan körvonalazódik egy alak. Ismerős sziluettje egyre csak közeledik. 
– Nana? – ejtem ki a nevet, ami először eszembe jut, mikor már tisztán látszik az arca. 
Még kiskoromban neveztem így a legelső alkalommal, amikor meg akartam szólítani. Aztán rajtamaradt és nekem már csak Nana maradt. 
– Bogca Drágám – üdvözöl az általa kreált becézésemen. 
Csodálkozva nézek rá. Ő mit sem törődve ezzel, leül mellém. 
– Olyan sokat változtál… 
Még jobban furcsállom a dolgot. 
– De hisz… – kezdenék bele, de a szavamba vág: 
– Sajnálom, hogy nem tudtunk beszélni annyit, mint amennyit kellett volna. Akkor boldogabbak lettünk volna… Mindannyian. 
– Minden fontos eseményen jelen voltál. És nem csak az enyéimen, hanem Hannáén is – jelentem ki – Kiskorunkban… A szalagavatónkon… Az én diplomaosztómon. A mi esküvőnkön is ott voltál. És nagyon is boldogok voltunk. 
– Tudom – ejti ki, majd minden jel nélkül elhalkul. 
– Mi a baj? – kérdezem, hiszen tudom, hogy Nála mit jelent ez a reakció: valami nagyon bántja, de nem meri kimondani. 
Nem felel, így csend telepszik közénk. Egy mély sóhajtás után magyarázatot ad: 
– Nem tudtunk azon a napon… – mondja elhaló hangon. 
– Elbúcsúzni? – fejezem be a mondatát azzal a szóval, ami, annak ellenére, hogy nem éppen fedi a valóságot, elsőként jut eszembe. 
Tudom, nem ez az igazság, de jobban nem tudom megfogalmazni, mit is akartam kifejezni. Sóhajt egy mélyet. 
– Igen – bólint. 
– Nem a te hibád volt – húzódom közelebb hozzá – Én vállaltam el azt a sürgős munkát a közös szabadnapunkon, ahelyett, hogy veled lettem volna. Ha nem fogadom el, nem történik meg. 
Pont egy évvel ezelőtt jött egy kora reggeli telefonhívás Alberttől, a főnökömtől, hogy halaszthatatlan problémáink vannak az aktuális nyomozásunk során, mert Dóra, a laboránsunk végzett a vizsgálattal, amit rá bízott. Az üzenet szerint az új információknak mihamarabb el kéne jutniuk a csapathoz, hogy azokat is számba vehessük a már meglévőkkel együtt a felgyöngölítés során. Ki volt hangosítva a készülék, így Ő is fültanúja volt a helyzetnek. Köhögött egy aprót, mire felnéztem rá. Egy lapot tartott maga előtt, amin a következő mondat állt: “Menj csak nyugodtan. A közös programot majd áttesszük máskorra.” Elolvastam és tátogva kérdeztem meg: “Nem gond?” Megrázta a fejét, így jelezve, hogy egyezzek bele, hogy elmegyek a kolléganőmhöz és elintézem a dolgot. Így is tettem. Albert jóformán alig tudott hálálkodni és ígérte, hogy több szabadnapot fogok kapni, mint eddig és emelkedni fog a bérem. Ezután letettem a telefont és egy szót sem mondva megpusziltam az arcát, kisiettem a házból, villámgyorsan beültem az autómba és meg sem álltam a fővárosban élő kolléganőmhöz. Dóri azonnal fogadott is, majd átadta a dossziét. Közel fél órát beszélgettünk, azután értesítettük Danit, a társamat. Kérdésünkre, hogy elvigyem-e neki, vagy elég, ha átküldöm neki e-mailben a másolatokat, azt felelte, elég az utóbbi opció. Ezt tudomásul véve éppen indultam volna haza, amikor megszólalt a telefonom a normál csengőhangon, azon, amit egyik rokonomhoz, barátomhoz sem állítottam be, így tudtam, hogy nem közülük hívtak. Ahogy megpillantottam a számsort, azonnal beazonosítottam, hogy nem mobilról hívtak, hanem vezetékesről. Megnyomtam a Fogadás gombot. Klára volt, a családi orvosunk asszintense. Fájdalommal tudatta velem, hogy Nana szívrohamot kapott és sajnos, a többszörös újraélesztés után sem tudták az életét megmenteni. Alig hittem el, hogy ez történt. Azóta sem dolgoztam fel és magamat okoltam. 
– Ne vádolt magad, Bogca. Nem te tehettél róla. 
– Ez lehet, hogy igaz. Az egy dolog, hogy nem tehettem róla, de tenni sem tettem semmit, hogy másképpen alakuljon – kötöttem az ebet a karóhoz. 
– Elmentem egyedül a boltba, ami még nyitva volt, mert az ebédhez még hiányzott pár hozzávaló. Hazamenet rohamot kaptam. 
– De nem kellett volna elmenned, elmehettem volna én is, ha otthon maradok. Vagy együtt is mehettünk volna és akkor el tudlak látni addig, ameddig érkeznek a mentők. 
– Dolgoztál azon a napon – próbált védeni. 
– Az nem jelent semmit. Az várhatott volna. De te nem. 
– Megértelek, hogy így látod. Lásd be, nem te vagy a felelős. 
Átgondolom, amit mondott. 
– Igazad van. Ahogy mindig is… – elfordítom a fejem, nem szólalok meg. 
– De? – kérdezi. 
– Annyira fáj, hogy nem vagy itt, Nana… – zavarodottan felállok a székről – Fogalmam sincs, mi lesz ezután. Nem tudom, hogy mit tegyek… 
– Hogy érted? 
– Az elmúlt öt évben nem tudtam rátok úgy vigyázni, ahogyan szerettem volna. Itt hagytalak téged és mindenki mást, akit szívemből szerettem… – ahogyan újra szótlanná válok, rám pillant és észreveszi, hogy a szemem fényleni kezd: az arcomon megjelenik egy könnycsepp, amit a következő pillanatban újabbak követnek. 
Mellém áll. 
– Tévedsz – próbál megnyugtatni – Mindig mellettünk álltál, ahogyan most is. Minden pillanatban ott voltál velünk. 
– De azok után, ami veled történt, úgy érzem, nem tudok. Gyenge vagyok összetartani a családot. Nem megy úgy, mint régebben. Mi lesz Hannával és Apával nélkülem? – kérdezem meg kétségbeesett hangon és a távolba meredek. 
– Mindannyiotoknak van segítsége. Itt vagytok egymásnak. És ha ez nem lenne elég, Hannának ott vannak az iskolatársai, Apának Sándorék, neked pedig Beni. 
Ahogy közli velem a tényeket, érzem, hogy az arcom kisimul: a korábbi aggódás jelei eltűnni látszanak. 
– Akkor tényleg nem hagyom magukra őket… 
– Sosem hagytál… Senkit sem – simít végig a vállamon. 
Felé fordulok. 
– Köszönöm, hogy óvtál, hogy tanítottál. Hogy felneveltél… – nem tudok megállj parancsolni a sírásnak – Hogy segítettél mindenben, amiben csak kellett… Köszönöm azt a sok támogatást és őszinteséget önfeláldozást, amit mindig kaptam tőled. Köszönöm, hogy megszülethettem… – mélyen a szemébe nézek – Mindent köszönök, Anya. 
Ahogyan rám néz, az ő szemei is megtelnek könnyel. Ő sem gondolta volna, hogy pont ezen a napon kapja meg tőlem mindazt, amit mondtam neki az imént és amit életében sohasem hallott tőlem. 
– Én köszönöm, hogy a lányom vagy – mondja csillogó szemekkel és megölel. 
Ugyanígy teszek én is. Percek telnek el anélkül, hogy bármelyikünk megmozdult volna. 
– Az csak nem az, amire gondolok? – feszül meg hirtelen és mereven egy távoli pontba néz – Ó, de csodálatos… 
Megfordulok, de nem látok semmit se. 
– Anya, mit látsz? 
– A Fényt, Boglárka. 
Érthetetlenül nézek rá. Sejtelmem sincs és nem értem, hogy miről beszél, de mélyen, legbelül érzem, hogy itt az idő arra, amit sohasem akartam és amire soha nem is voltam felkészülve. 
– Azért maradtam, mert látnom kellett téged utoljára, hogy megérts, hogy semmi részed nem volt abban, hogy meghaltam. Nekem ez volt még az utolsó feladatom itt a Földön, amit el is végeztem. Most már haza kell mennem, Kislányom – fordul hozzám. 
– Haza? Úgy érted, végleg? – teszem fel a kérdést, amire előre tudom a választ. 
Feszülten várom a feleletét. 
– Igen – biccent – De ne félj – teszi hozzá, mikor észreveszi a zavartságom és megragadja a kézfejem – Odafentről életed minden percében melletted leszek, ahogyan Hanna és Apa mellett is. Semmi vész nem fog fenyegetni titeket, mert Onnan – néz az ég fele – vigyázom minden lépéseteket és óvlak továbbra is titeket. 
Nem tudom, hogy mit mondhatnék erre. Félek elereszteni, de visszatartani sem szeretném, hiszen, mint ahogyan az imént mondta: befejezte a végső földi küldetését. Habozva álldogálok, a testsúlyomat az egyik lábamról a másikra helyezem, már-már állva hintázok. 
– Elengedlek – szólalok meg kis idő múlva, bármennyire is fáj az, aminek ezután történnie kell. 
Ahogy megérti, mit mondtam és ez rá milyen hatással van, majdhogy nem ragyog. Melegen mosolyog és vakítóan fehér fényár veszi körbe. Még egy utolsó pillantást vet rám, megpuszilja mind a két arcomat. Elválik tőlem, majd a tornác legalsó lépcsőfokán megállva még visszafordul. 
– Veletek maradok… Örökre… 
Visszhangzik a fülemben a bársonyos hangja és könnyes szemmel nézek utána, ahogyan arra fele lépdel, ahol látta a fényes pontot. Egyszer csak eltűnik, mintha nem is lett volna itt és azon veszem észre magam, hogy megkönnyebbültem, a szívemről a korábbi nyomás már eltűnt.

A fenti novella a Nők Lapja Évszakok Tél novellapályázatára készült.
Téma: évforduló
Szószám: 6000